A kutatások eredményei szerint a magatartászavarok kialakulásának legfőbb oka a családok szocioökonómiai státuszának megváltozása – ez a folyamat szabhat gátat a gyermekek társas és nyelvi képességfejlődésének. Különösen veszélyeztetettnek számítanak azok, akik elhanyagoló, illetve bántalmazó szülőkkel élnek. A legsúlyosabb fejlődési deficit az állami gondoskodásban élő gyermekek esetében figyelhető meg. Spratt és munkatársai (2012) rámutatnak, hogy a korai életszakasz idegrendszeri és kognitív sérülése, a fejlődésbeli elmaradás oka leggyakrabban a családi viszonyokban, a szülői bánásmódban vagy a szülők hiányában keresendő. Vizsgálatukban családban elő, de elhanyagolt, bántalmazott, illetve állami gondoskodásban élő, valamint befogadó családhoz kihelyezett gyermekek mentális és szociális viselkedését elemezték. A fő problémát a gyermekek nyelvi készségeinek fejletlenségében látják. A nyelvi fejlődés elmaradása leginkább a bántalmazó családban élő gyermekeknél figyelhető meg; valószínűsíthető, hogy ők egy életen át viselkedéses zavarokkal küzdenek majd, mert az asszertív kommunikációt nem ismerve az agresszív önérvényesítést választják emberi kapcsolataikban.

Kedvezőtlen anyagi körülmények között élő családokban a bántalmazás és az elhanyagolás esélye nő. A kutatás eredményei tükrében egyértelmű a szoros együttjárás a nyelvi kifejezőkészség hiányosságai és a magatartási zavarok között, a szerzők hangsúlyozzák, hogy a lehető legkorábbi beavatkozás egyértelműen a kognitív képességek javulását, és ezáltal a viselkedésbeli anomáliák csökkenését, megszűnését eredményezi.

Spratt és munkatársainak kutatását megelőzte egy tíz évvel korábban publikált longitudinális vizsgálat, amelyben Lansford és munkatársai (2002) azt vizsgálták, hogy az elhanyagoló szülői attitűdnek és a bántalmazásnak milyen hosszú távú hatásai vannak a gyermekek pszichés és viselkedéses állapotára, valamint tanulási teljesítményére. A vizsgálat 12 éven át követte nyomon 585 gyermek fejlődését, akik 3 éves koruk előtt szülői bántalmazást szenvedtek el. Az oktatási intézmények rögzített feljegyzéseit elemezve kimutatták, hogy a gyermekek rosszabb tanulási teljesítményt nyújtottak, kétszer annyit hiányoztak, és ugyancsak kétszer olyan gyakran részesültek megrovásban, mint nem bántalmazott társaik. Továbbtanulási hajlandóságuk is lényegesen alacsonyabb, mint azoké a tanulóké, akik nem szenvedtek el ilyesfajta traumákat. A bántalmazás hatása 12 év elmúltával is kimutatható volt a gyermekek ¾ részénél:

1) társas kompetenciájuk fejletlen volt: sem a felnőttekkel, sem kortársaikkal nem tudtak egyenrangúságon alapuló kapcsolatot kialakítani, 2) a családjukból magukkal hozott problémák határozták meg viselkedésüket (előítéletesség, ellenséges attitűd, problémamegoldási nehézségek) és 3) pszichés zavaraik voltak, ami megnehezítette az interperszonális kapcsolatok kialakítását, fenntartását.

DiPrete és Jennings (2009) a társas és viselkedéses készségek hatását vizsgálja, a tanulmányi teljesítmény nemenkénti alakulásának tükrében. Hangsúlyozzák, hogy a társadalmi normáknak megfelelő viselkedéses készségek kialakulása szoros összefüggésben van a sikeres tanulmányi előmenetellel, és ennek következtében az életút alakulásával is. Meglátásuk szerint a társadalmi osztályok újratermelik önmagukat, így az iskolázottság és a pályaválasztás mintája adott társadalmi csoporton belül hasonló lesz – a tanárok és a későbbi munkaadók jellemzően azokat preferálják, akik a felső középosztály és a magasabb társadalmi rétegek viselkedésmintáit produkálják.

A deviáns viselkedés és a tanulási teljesítmény összefüggéseit illetően, Mihály Ildikó (2003) hangsúlyozza, hogy a nyelvi fejlettségi szint szoros kapcsolatban áll az agresszív viselkedési minták megjelenésének gyakoriságával. Orgoványi-Gajdos Judit (2011) gyakorlatból vett példákon és megoldási lehetőségek felsorakoztatásán keresztül közelíti meg ezt a problémakört, meglátása szerint a deviáns viselkedés gyökere a referenciaszemély hiánya, továbbá a gyermek személyes terének korlátozottsága, korlátozása. Hangsúlyozza a tanulás iránti motiváció kialakításának fontosságát, a pozitív megerősítés jelentőségét. Az oktatási folyamat egyik legfontosabb célja – az ismeretátadás mellett – a gyermek társadalmi közegbe való beilleszkedésének elősegítése. Tanulmányának fontos üzenete, hogy amennyiben a gyermek a tanulási tevékenység során kiélheti a kreativitását, nem fogja magatartásával zavarni a tanóra menetét, így elkerüli azt az ördögi kört, amelyben a „rossz gyerek” szükségszerűen „rossz tanuló” is egyben.

Ha a 2000-es években íródott, a magatartás és tanulmányi előmenetel kapcsolatát, valamint a fegyelmezést mint módszert vizsgáló elemzésekkel összevetjük Ayllon és Roberts 1974-ben publikált cikkét (Allyon&Roberts, 1947), két nagyon fontos különbséget láthatunk. Az egyik a fegyelemsértések jellegével kapcsolatos, a másik pedig a lehetséges problémamegoldást illeti. Ayllon és Roberts általános iskolás korosztályban végzett vizsgálatából kiderül, hogy a 70-es években a legjellemzőbb fegyelemsértésnek az számított, ha a diák 1) a tanár engedélye nélkül elhagyta a helyét, 2) hangokat hallatott, illetve zajt keltett és 3) társait illetve a felszerelésüket megérintette, lökdöste. A magatartási problémák együtt jártak az olvasási képesség és a szövegértés zavaraival. A szerzők felhívják a figyelmet arra, hogy a zavaró viselkedés megakadályozása az esetek többségében nem vezet javuló tanulási teljesítményhez, sőt, bizonyos helyzetekben a diákok egymás közti tanórai interakciója elősegítheti a tanulási folyamat hatékonyságának növelését. A kutatás eredményeinek tükrében a szerzők hangsúlyozzák, hogy tanári attitűdváltásra lenne szükség: a „teremts csendet és tanulni fognak a diákok” elvnek nem feltétlenül van létjogosultsága, ezzel szemben a „tanítsd érdekesen és csendben lesznek” módszer minden bizonnyal hatékony. Javaslatukat egy új módszer bemutatásával egészítették ki, amelynek lényege, hogy amelyik diák jól teljesített, jutalompontokat kapott. A kondicionálás eredményeképpen szignifikáns teljesítménynövekedést tapasztaltak. Felhívják a figyelmet arra, hogy a javasolt módszer alacsony szocioökonómiai státuszú családok gyermekeinél nem működik azonnal, az ő esetükben egyéni megoldásokra lesz szükség.

Ayllon és Roberts (1947) tanulmányának egyik legfontosabb üzenete, hogy a tanár képes legyen bevonni tanítványait az oktatási folyamatba. Napjainkban, amikor az internet térhódításával a pedagógus megszűnt a tudás legfőbb forrásának lenni, a hatékony oktatás egyik legfontosabb tényezője a tanári kreativitás.

Az intézményi szintű beavatkozás lehetőségeit a magatartási anomáliák megelőzésében széles körben tárgyalják. Webster-Stratton és Reid (2004) az iskolaelőkészítő évfolyam és az általános iskolás tanulók számára kifejlesztett, megfelelő szociális viselkedést tanító programot (Dinoszaurusz-iskola) elemzi, McKevitt és Braaksma (2008), Anderson és Kincaid (2005), valamint Luiselli és munkatársai (2005) egy intézményi szinten is alkalmazható, átfogó stratégiát, a PBS (positive behavior support) módszert ismertetik, amely a megfelelő tanulói magatartás jutalmazására épül, Horner és munkatársai (2010), arra hívják fel a figyelmet, hogy a megfelelő viselkedést jutalmazó módszer bevezetése akkor lesz igazán hatékony, ha az alkalmazás folyamatát és a kimeneti eredmények mérését is standardizálják. Snyder és munkatársai (2010) szintén longitudinális vizsgálatot végeztek, 20 oktatási intézmény bevonásával. Céljuk a Positive Action elnevezésű, általános iskolákban alkalmazott, intézmény egészét érintő, magatartási problémák kezelésére irányuló program hatékonyságának tesztelése volt. Kimutatták, hogy a tanulói magatartás javulása szignifikánsan jobb tanulmányi teljesítményhez vezetett.

A magatartási zavarokat produkáló gyermekek általában nem a képességeiknek megfelelően teljesítenek az iskolában. Ez a jelenség többnyire a diákok kevéssé hatékony kommunikációs készségeire vezethető vissza, melynek egyik gyakori oka a családok bizonytalan anyagi helyzetében keresendő. A szülők elhanyagoló attitűdje miatt a gyermek felé kontrollálatlanul áramlik az információ, valamint interperszonális kapcsolatainak száma csökken, illetve nem az életkorának megfelelően alakul. E folyamatok valószínűsíthető hozadéka – különösen az alacsony szocioökonómiai státuszú családok esetében – a gyermek nyelvi fejlődésének elmaradása. Ebben a vonatkozásban különösen veszélyeztetett az állami gondoskodásban élő és a bántalmazott gyermekek csoportja. A nyelvi fejlődés hiányosságai a társadalmi normáktól eltérő konfliktuskezelési stratégiák kialakulásához, valamint a szövegértési problémákból eredő tanulási nehézségekhez vezetnek. A kommunikációs deficit egyszerre hat a magatartásra és a tanulmányi teljesítményre is, és emiatt a gyermek gyakran ördögi körbe kerül. A deviáns viselkedés kezelésének hatékony módszere egyfelől a gyermek kognitív képességeinek kibontakoztatása, kreativitásának fejlesztése, másfelől pedig a megfelelő viselkedés pozitív megerősítése. A megfelelő magatartásminták kialakítása egyéni, csoportos és intézményi szinten történhet, 1) hagyományos, büntetésen alapuló és 2) jutalmazáson alapuló módszerrel. Az előbbinek rövidtávon látványos eredménye van, azonban tényleges változást ritkán eredményez, az utóbbi időigényes folyamat, de hosszú távon a tanulmányi eredmények javulását hozza. A megfelelő tanulói magatartás kialakítására többféle, intézményi szinten alkalmazható módszer létezik, azonban lényeges, hogy az iskola egészét érintő beavatkozást körültekintően tervezzük meg, és fontos, hogy a tanárok 80%-a egyetértsen a kezdeményezéssel, és hajlandó legyen az új stratégiát következetesen alkalmazni.

Amennyiben elfogadjuk az elméletet, mely szerint a társadalmi osztályok szükségszerűen újratermelik önmagukat, félő, hogy a nehéz sorsú és/vagy nyelvi fejlődésükben elmaradott gyermekek és fiatalok nem kapják meg a lehetőséget arra, hogy kitörjenek hátrányos helyzetükből, és tényleges képességeik szerint boldogulhassanak felnőtt életükben.